Annyira utálom, hogy hazajövök és azon kell agyalni, hogy hol basztam el. Az ember kétségbeesetten keresi a jeleket, hogy annyira azért mégsem volt ez gáz, hátha vannak használható részidők, illetve mi van, ha levonom a hibákat, akkor vajon mi lehetett volna, ha nem hibázok, mintha ilyen valaha is előfordult volna, és mintha nem pont ez lenne a lényeg. De muszáj valahogy fenntartani az illúziót, hogy érdemes még csinálni, tehát igenis szükség van a kifogásokra.

Kezdjük azzal, hogy egyáltalán nem voltak jók az előjelek. Már a 24 órás is gyanús volt, valahogy nem bírtam felpörögni a pályára, de az a verseny nagyon kilóg a sorból, így nem vettem komolyan. Aztán jött a kimondottan kellemetlen Bükk Maraton, annyira szenvedtem, hogy nem is volt kedvem róla posztot írni, pedig amúgy az eredmény annyira nem volt elfogadhatatlan, főleg a 35 fokhoz képest (a kifogások, ugye). De összességében úgy éreztem, ideje volt megkongatni a vészharangot, valami nem stimmel, szédelgek a pályán, esetenként szó szerint, majd elalszom nap közben, erőm meg semmi. Egyszer volt ilyen két éve a Világkupa rendezésének hajrájában, akkor egyenesen a kardiológiáig jutottam, de megint nem találtak semmit, vehettem tartóstejet, aztán inkább elfelejtettem az egészet. Most csak kihagytam pár edzést, hátha a fizikai formám helyreáll, nagyon ideje lenne így a VB előtt másfél héttel...

A bemelegítésnél nem is éreztem semmi furcsát, úgyhogy erre nem foghatom az eredményt, sőt, erőnlét tekintetében végig rendben voltam, a pihenés tehát nem volt haszontalan. Ellenben a tájékozódással akadtak problémák.

Sóskút külső - a mi Bermuda háromszögünk

Második pozícióban sikerült rajtolnom, mögöttem vagy negyven itt edzőtáborozó mindenféle külföldi néppel, valamiért nekem litvánok jutottak, egy előttem, egy mögöttem, megpróbáltam azzal megzavarni őket, hogy én is egy tavaly csencselt litván mezben mentem ki, de csak annyi hatást váltott ki, hogy elkezdtek hozzám litvánul beszélni. Az előttem menőt - Jonas Maiselis - eddig nem ismertem, ellenben két perccel mögöttem Regimantas Kavaliauskast már annál inkább, egész jó eredményei révén (nem utolsósorban pedig azért, mert övé a leghosszabb név a leendő VB mezőnyben, vele szoktam tesztelni a rajtszámok layout-ját).

Az egyesre utólag azt mondom, hogy elég nehezen érthető döntést hoztam a jobbos ívvel, sokkal egyszerűbbnek tűnik az előre, majd balról a tetőn történő megközelítés, de a részidők engem igazoltak, összesen 15 mp Martin Sevcik mögött kimondottan hízelgő, itt kellett volna abbahagyni.

A kettesre vissza kellett volna menni arra, amerre jöttem - jelzem, ezen a ponton nem tudtam még, hogy 10 méteres az alapszintköz, ezt konkrétan csak a célban vettem észre - de azért vetettem el, mert annyi gallyon kellett átmennem lefelé, hogy ahhoz nem volt kedvem még egyszer, illetve nem szerettem volna Regimantas-szal szembefutni, nem tudom miért, de úgy voltam vele, hogy amíg nem látom, addig nincs gond, és akkor már ott se lássam, ahol egyébként nem jelent semmi veszélyt. Így aztán megmásztam egy jókora hegyoldalt, pontosan ugyanannyi gallyal, mint a vételben, ezzel véget is ért a gyereknap, ez a részidő már szépen illeszkedett a megszokottba, ráadásul a végén kicsit elcsodálkoztam a két betoncsíkból kirakott izén, amit a térkép nemes egyszerűséggel vékony ösvénynek jelölt. Ugyanakkor megfogtam Jonast, aki éppen még tátottabb szájjal bámulta ezt a jelenést. Ez hamar ment, gondoltam, ugyanilyen gyorsan le is fog kopni. Hát, ezt nem tette meg a kedvemért.

A hármasra a település szélén vezető dózer nagyon adta magát, ehhez képest olyan volt, mint amikor anno 20 éve kiszabadultunk a német autópályákra és Berlin mellett belefutottunk egy macskaköves szakaszba. Ez a 'dózer' már alapból is gáz volt, csupa kő és vízmosás, de a csúcspontot a közepén az exkavátor jelentette, amely éppen egy két méteres árokból lapátolta a földet egy ugyanakkora kupacba, ezen nemhogy átbringázni nem lehetett, de átfutni is csak úgy mertem rajta, hogy előbb felvettem a szemkontaktust a gépkezelővel, nehogy tarkón csapjon a lapáttal.

A 3-4-5-ben csak az derült ki, hogy Jonas nálam gyorsabb a single tracken, igazából nem csak ő, azóta tudom, hogy eddig egész jól mentem, itt azonban villámgyorsan eladtam majd' egy percet, különösebb hiba nélkül.

Cserébe megfogtam egy ausztrál juniort, akivel együtt mentünk a hatosra vezető tévúton, mert a felfelé kerülés közel másfél perces hibát jelentett, de ezt akkor észre sem vettük. Igazából utólag sem értem, mi volt ezzel a baj, a térképen nem tűnik annyira rémesnek, de az óra ilyen kegyetlen jószág.

Ugyanekkora hibát sikerült detektálni a nap hosszú átmenetében, persze, ezt is csak utólag, és miként az előzőnél, itt sem érzem indokoltnak. A betonos kerülő ugyan közel egy kilométerrel volt hosszabb a jobbra a térkép szélén vezető megoldásnál, de azért sokkal haladósabbnak tűnt. Aztán mégse... Közvetlenül a pont előtt épp azon gondolkodtam, hogy miről fogom ezt a beágazást észrevenni, mert amúgy se a domborzat, se a növényzet nem nyújtott támpontot (a vízrajzot meg hagyjuk), mikor Jonas vágtatott ki egy nyomról. Mondtam is neki, hogy 'köszi, ez mázli volt', ő meg valószínűleg röhögött a markába, mert akkor már pontosan tudta, hogy ezt az utat a térkép nem jelöli, én erre csak majd' egy perc múlva jöttem rá, mikor alaposan körülnéztem a bozótosban. Sovány vigasz, hogy szolgai módon jött velem az ausztrál gyerek, reméltem, hogy jól látható nyomot húzunk és a mezőny további része is bepróbálkozik itt, amivel egyébként nem is tévedtem nagyot. A pont másodszorra már simán meglett, úgy 100 méterrel hátrébb.

Single track következett, amúgy kimondottan élvezhető, csak nem az én műfajom, az ilyenen alapból is kapok pár mp-et. Igyekeztem is inkább vastagabbat találni, igaz, csak pöttyözött volt belőle, de nem is ez volt a baj vele, hanem hogy egy akkora köves emelkedő vezetett hozzá, hogy a lélegzetem is elakadt egy pillanatra. Ezek a szakaszon egyetlen szintvonal képviselte a domborzatot - persze, még ekkor sem sejtettem, hogy az 10 méter. Az ausztrál nem jött fel velem, lekocolt az alsó ösvényen, de az nem teljesen tiszta, hogy került annyival elém, hogy csak kilométerek múlva találkozzunk legközelebb.

Pedig itt egy ideig nem volt semmi esemény, leszámítva talán a lövészárkot, vagy mit, aminek egyszer csak a másik oldalán folytatódott az út, de szerencsére eszembe sem jutott átugratni. Megfogtam egy bongyor hajú osztrák juniort, de talán ha 100 métert jött velem, a kilencesre pedig kicsit gondolkodtam az átvágáson, de a pontról felnézve az erdőbe megállapítottam, hogy ebbe machete nélkül be nem mennék. Ehhez képest az öreg Laciga itt leverte a teljes mezőnyt, gyanítom, hogy ő bátor volt és jókora mázlista, ugyanakkor.

A tízesre elinte balra alul akartam menni, de aztán hirtelen impresszióból meggondoltam magam és mentem tovább az egyébként kiváló ösvényen, majd egy valamivel kevésbé kiválón le a pontra, itt már szorultam kicsit, mert megint nem volt semmi segítség az ösvény létén kívül, abban meg mérsékeltem bíztam, de végül jött a bója, csak kicsit félénken közelítettem rá, eladva pár mp-et. Kijövet aztán előkerült Regimantas, épp felfelé kepesztett az én eredeti elképzelésem szerint, saccra már csak egy perc hátrányból. Gondoltam, most jól nem hagyom, hogy utolérjen, és ezt nem kellett volna, mert régi tapasztalat, hogy ilyenkor jön a hiba.

Jött is. Az ilyen kiskertes, szőlős-gyümölcsös-présházas településeket szinte lehetetlen jól kijavítani, ennyit a helyesbítők mentségére. Azon kívül lehetett volna figyelni is a térképre, hogy nem kell koppanásig menni, de történetesen én azzal voltam elfoglalva, hogy végre meglett megint az ausztrál, hogy Regimantas ne érjen utol, meg hogy a köves úton ne essek pofára, így simán elszáguldottunk a pont mellett és pár méterrel lejjebb satuztunk csak, ahol már állt egy junior, látszólag teljesen tanácstalanul. Csatlakoztunk hozzá, majd nemsokára jött Regimantas meg Jonas és ekkor már öten néztük egymást bután, a legcsekélyebb ötlet nélkül, hogy hol a rákban lehetünk, mert a kapubejárók és présházak kavalkádjának ábrázolását meg sem kísérlő térkép ebben nem sok támpontot nyújtott. Legalább egy percbe került, hogy egyáltalán elinduljunk valahova, az már biztos volt, hogy ebből kövér hiba lesz, de valamit mégis csak tenni kell, mégse itt kéne megöregedni, ahonnan jöttünk, oda nem volt kedvünk visszamászni, így mentünk inkább lefelé, de továbbra is csak annyit tudtunk, hogy ez a Rizling utca. Jó kétszáz méterrel lejjebb beforgatva a térképet végre nekem leesett a tantusz, úgyhogy a teljes falkával a hátamban visszakapaszkodtam a pontig. Ezzel nagyjából földelhettem is el magam, 3 és fél perc önmagában is elég sok, de az előzmények után meg végképp.

Ráadásul még nem volt vége, de amikor egy szinttel feljebb a jelölt átjáró helyett csak egy zsákutcát és körben mindenhol kerítést találtunk, már inkább tragikomédiának minősítettem a mai napot és megadóan mentem vissza, hogy jobbról egy jókora kerülővel csak feljussak a elátkozott település tetejére. Ezt még jó páran megették rajtam kívül, de voltak, akik megtalálták az átjárást. Akárhogy is, valami ott nem stimmelt, de ezen akkor már nem múlott sok.

A vége egy szűnni nem akaró mászás után egy el nem hibázható lerohanás volt a befutóig, Regimantas és Jonas itt jókora előnyre tettek szerint amit aztán azzal tapsoltak el, hogy utóbbi szó szerint elszállt a beton előtti ugratón.

Az eredmény nagyjából kuka, bár 20% a cseh mezőnyben nem hangzik rosszul de azért gondolom, nekik nem ez volt az év versenye (mondjuk, nekünk sem). Viszont a cirka 7 perc hiba nagyon sok. És ráadásul úgy éreztem, el sem lehetett kerülni őket, az egész olyannak tűnt, mint amikor az ember aknakeresőzik és rekordra hajt, ilyenkor elkezd ész nélkül klikkelni és persze tízből kilencszer rálép valamire. Hát, én minden telepített csapdát megtaláltam ezen a pályán, az összes térképhibát és megmagyarázhatatlan módon nem működő útvonalválasztást, szóval mindent, amivel nem tudok mit kezdeni, sem akkor, sem utólag.

De legalább kifogás van bőven.

Eredmények