Hosszú idő óta először próbáltam valamit komolyan is venni, nem csak a felkészülés részeként. Bár ettől még a Hosszútávú OB a felkészülés része maradt, de kiemelt helyen. Sokáig töprengtem azon, hogy mit kezdjek az előző napi két futammal, egy ideig csak az volt biztos, hogy mindkettő kizárt, aztán a vége az lett, hogy ha már elszántam magam, csináljam rendesen és kihagytam mindkettőt, elsősorban a friss csehországi élményeimre alapozva, ahol a második napon kipukkadtam, mint a buborék és attól kezdve már csak lézengtem a pályán.

Őszintén szólva, nem hittem, hogy rajtam kívül szinte mindenki bevállalja a szombati - amúgy is eléggé véleményes, saras, küzdelmes és túlméretezett - versenyeket, ha jól sejtem, így én voltam az egyetlen, aki pihenten indult vasárnap, de ettől még fairnek érzem a versenyt, egyrészt magánügy, hogy ki hogy készül egy bajnokságra, másrészt az sem fair, hogy a győztes 17 évvel fiatalabb nálam. Az ő korában még én sem törődtem a regenerációval.

A pihent lábakra pedig már a bemelegítéskor is nagy szükség volt, a hegytetőre álmodott panorámás rajtba alig sikerült felérnem, röptében egy kordont ugorva értem csak utol magam, majd Erának hála megörökítésre kerültek első métereim a pályán. Eddig nem sikerült értelmeznem, hogy Puffy mit mond, akinek jó a füle, árulja el. Ha fontos.

Rajt - 1.

Parádés kezdés, mindjárt az első adandó alkalommal elkevertem, befutottam egy zsákutcába, a rosseb tudja, miért. Eleve nem a településen kellett volna kezdeni, bár a teljes mezőnyből Mike volt az egyetlen, aki megkívánta a zebegényi sípályát, ezzel nyerve rögtön 2 percet. Az én kirándulásomat esetleg magyarázhatja, hogy a térkép széle nem fért a tartóba és a nyitott patent alatt szabadon lebegett, ettől menet közben szinte reménytelen volt kiolvasni, de azért akár a rajtban, akár később megnézhettem volna, mielőtt felkoppanok az utca végén a bozótra. Amúgy ez nem vette el a kedvem, innen szép nyerni, gondoltam, és hajtottam tovább.

Ha rákattintasz, láthatod az egészet.

1-2.

Kellemesnek éppen nem mondható első felében megnéztük az előző nap nagy slágerét, a tanya feletti sáros utat, amely azonban mostanra szépen kiszáradt. Sajnos, a hegytetőről legalább két szintvonal lemaradt, így a mászás kicsit tovább tartott az áhítottnál, de ezzel együtt a megoldásomban nagyítóval sem lehet hibát találni, úgyhogy kicsit zokon vettem a részidőket nézve, hogy Matus egy teljes percet vert itt rám. Még szerencse, hogy ezt a tempót nem bírta végig.

2-3.

Szép, nagy kanyarral sikerült kijönnöm a pontról, valamiért eszembe sem jutott a vétel (legrövidebb, pöttyözött út a betonra), mentem oda, ahonnan jöttem, ráadásul ott a jobb szélső úton két elaggott betoncsík hívogatott a még hosszabb megoldásra. A pont előtt meg nem volt kedvem kibogarászni a rövidebb, pöttyözött változatot, így további száz métert sikerült elhelyeznem az átmenetben. Én azt akkor nem is tekintettem hibának, de végén csak el kellett itt számolnom fél percet.

3-4.

Ugyanaz pepitában: nem akartam visszamászni az útra, maradtam lenn a zavarosban, de ez csak 15 mp-be került.

4-5.

Végre egy tiszta átmenet. Mike-tól ugyan kaptam 13 mp-et, de 3 perc magasságában ez belefér. A végén kicsit elcsodálkoztam a kerítésen és a betonplaccon, ezeket tekerés közben nem lehet ám kiolvasni (és nem is így kéne jelölni, ha már itt tartunk).

5-6.

Kicsit gondolkodtam, hogy a leprát vagy a kolerát válasszam-e, de nem vonzott az azonnali hegymászás, így előbb lerobogtam az egyre kritikusabb minőségű néhai betonúton, majd a szintén néhai TSZ romjai között nekivágtam a hegynek, amely egyébként nem volt olyan rémes, mint azt a 10 méteres alapszintköz tudatában az ember a térkép alapján gondolná. A célban örültem neki, hogy Mike-ot itt levertem, aztán jött Ádám és mint a viccben az erdőkerülő, mindenkit hazazavart: alámvágott még 23 mp-cel.

6-7.

Na, ezért kellett volna előző nap indulni a középtávon. Rajtam kívül mindenki bejárta már ezt az úthalmazt, én meg azt sem tudtam, pontosan merre járok, csak igyekeztem a legnagyobb úton maradni, az biztos levisz az aljába. A terv bejött, de a bizonytalanságra elment fél percem. (Azért a fáradtság többe került volna, úgyhogy még a következő ponttal együtt sem bántam meg a döntést.)

7-8.

Ki kéne jutni a betonra, de nincs oda vezető út. Az előző napról - rajtam kívül mindenki számára - ismert  szalagozott csapást én bizony nem találtam meg, az utolsó ház mellett próbáltam meg átjutni a patakon, egyszerre harcolva a csalánnal, a vízmosással, a kövekkel és a kerítés mögött acsargó kutyákkal. Utána már csak 100 méter szintet kellett visszamászni a rajtba, végül ráérezni, hogy a tarlón melyik bozótcsík rejti a pontot. Nem volt egy kimondott diadalmenet, ez a légvonalban alig kilométeres átmenet időben a nap leghosszabbjának bizonyult: 14:28 volt nekem, Mike-nak bő másfél perccel kevesebb, ennek fele a bozótharc, a többi az erő.

8-9.

Én még nem volt vége a mászásnak. A kettes pontunk legvisszataszítóbb steigjét újrapróbálva, valamivel megviseltebben értem fel a szántó szélére, ahol legalább már nem lepett meg a szintvonalak hiánya. Amúgy a pont nudli volt, csak a tanya előtt nem kellett volna besatuzni az udvarba vezető elágazás miatt. Matus nagyon szerethette ezt az emelkedőt, mert ismét ő nyert rajta, kb. fél perccel lett jobb nálam. Azért lassult!

9-10.

Amit az előző közben három átmenettel oldottunk meg, azt most egyetlen nagy húzásba álmodta a pályakitűző. Nem nagyon volt alternatívája, bár rettenetes nagynak tűnt ez a kerülő, de sokkal rémesebbek történhettek volna a bozótban, ha megpróbálok átvágni (Toncsi tudja, ő megpróbálta). Ami meglepetés volt benne, az csak pozitív lett: a jelöltnél sokkal jobb utakon relatív simán lehetett menni az utolsó 200 méterig, majd a birkarágta legelő bizonyult vételnek a köves, göröngyös úthoz képest, de a nyomok alapján nem én voltam az első, aki ezt így gondolta. Doboz a földön, annyira elfoglalt a hajolgatás, hogy a kódját meg se néztem, csak 50 méter múlva jutott eszembe, hogy kár lenne ezen bebukni egy hosszútávot, így az éppen ott tartózkodó Hegedűs Bélától érdeklődtem meg, hogy ugye, ez a 38-as volt? Mintha bólogatott volna.

10-11.

A nap csalódása. Olyan szépnek tűnt az a lejtő, amíg el nem indultam rajta. Aztán meg olyan rázósnak és hosszúnak, hogy azt hittem, soha nem érek az aljára, de főleg nem egy darabban. It was fun with the fully - kommentálta Mike. Hát, soha ne élvezz nagyobbat... Kommentáltam én. Ráadásul egybeesett egy holtponttal, még erőt sem éreztem magamban, pedig ide nem is kellett. Ettem egy zselét bánatomban, majd a pontnál befogtam Lubyt.

11-12.

Ez felvillanyozott, bár tartottam az emelkedőtől, de szerencsére visszatért az erőm és némi haszna annak is volt, hogy a hetesre ugyanezen az úton bizonytalankodtam lefelé, így az emlékek alapján simán mentem a pontig, hátamban Lubyval, aki azonban ott feladta az üldözést, vagy másfelé ment, mindenesetre eltűnt a látómezőmből. Ezt az egy átmenetet sikerült megnyernem. De aki a kicsit nem becsüli, ugye.

12-13.

A nap utolsó poénja, meg kell mondjam, a rossz fajtából. Eszembe nem jutott, hogy a dózerról átfussak az erdőn, mint ahogy Mike tette, nyerve ezzel legalább egy percet. Én szépen körbejártam, a steig olyan volt, mint amilyennek látszik, ocsmány, a nap egyetlen kistányéros száz métere, majd végig a szántó mellett az egykori tanyáig (én addig nem is sejtettem, hogy egy házat keresünk, inkább valami útcsökevénynek tűnt). Ezt csak úgy lehetett volna jobban csinálni, ha még a kettesre menet megnézem, milyen az erdő, esetleg a házat is látom bevillanni és akkor talán bevállalom az átvágást. De ki a fene foglalkozik a pálya elején az utolsó előtti átmenettel?!

13-14.

Itt már át kellett vágni, de legalább egy útra, amit biztos megtalálok, és lefelé. Öröm így sem volt, de az összes szóba jöhető alternatíva sokkal rosszabb lett volna. Aztán az ismert utakon fel a befutóig, ebben már nem volt semmi rejtély, nem is kellett már tartalékolni, nyugodtan szét lehetett esni, a befutó már lejtett. De hiába pengettem ki itt a max. pulzust, Ádám levert fél perccel. Ügyes, azt kell mondjam. Más, szerencsére nem.

Mike a VK-ba menet vert csak hátba, aminek örültem is meg nem is, úgy tudtam, hat perccel ment mögöttem, és elsősorban szerettem volna, ha nem ér utol (ez sikerült), másodsorban szerettem volna megverni (ez látszólag nem). Aztán kiderült, hogy új rajtidővel hátrébb rajtolt, és csak ezért nem ért utol, ez némileg csökkentette az eufóriát. Pláne, amikor kiderül, hogy Ádámtól is kaptam 5 teljes percet. Fene tudja, honnan szedett össze ennyi erőt, kedden még letettük edzésen.

Így hiába éreztem közben, hogy jól megy, ez is csak ezüstérem lett, a részidők alapján pedig nem kevesebb, mint öt és fél perc tiszta hibát könyvelhettem el. Nagyobbik részét ráadásul úgy sikerült elkövetni, hogy ott helyben észre sem vettem, esetenként így utólag sem értem, hogy miért volt az én megoldásom rossz.

De annak örülök, hogy a hazai VB-től inspirálva így felpezsdült a férfi mezőny (bár a nőiről mondhatnám el ugyanezt, de ott inkább általános punnyadás van, tisztelet a kivételnek), legalább nem ketten harcolunk Lászlóval. Pluszban még itt vannak a juniorok is, akik szintén sokat erősödtek, akár veszélyesek is lehetnének, csak ritkán indulunk egy pályán. Lassan ideje is odébbállni szeniorba. Már csak fél év.

Kicsit bonyolult, mert ez két dobogó egyben

További képek (bár elsősorban az előző napról).