A fellengzős cím arra utal, hogy idén háromszor indultam futó tájfutásban és eddig ennyiszer is lettem első. Persze, kategóriát választani tudni kell, de ami jár az jár: aki nem edz, indulhat BR-ben, aki meg elég öreg, az akár 145-ben is. Az egyébként enyhe vetítés, hogy nem edzettem, mert bár a Postás meglepően jól sikerült egyetlen futó átmozgatással a megelőző egy hónapban, de erősen próbáltam ellenállni annak a kísértésnek, hogy ez esetleg elég lesz a Váltó OB-ra is, és ez utóbbira már - bevallom - egy hónapja készültem, jelent ez egész pontosan 9 futóedzést a 20-40 perces tartományon belül.

Azért annyira voltam óvatos, hogy a Középtávút nem vállaltam be, és nem azért, hogy ne rontsam el a szériát - hiszen ez tulajdonképpen gyerekség - hanem mert azt hittem, aznapra kapok majd bringás edzést, de edzőm, Besenyő Szöllőssy Pista bácsi (aki egyébként vagy 10 évvel fiatalabb nálam, de hát a tisztelet az tisztelet) annyira átérezte a Váltó OB fontosságát, hogy csak egy fél órás kocogást írt elő, ott álltam hát egy üres szombattal, jobb híján megcsináltam a VB 3. bulletinjét (hamarosan meglátjátok), kiteregettem, elmosogattam, rendet raktam, és ha még azt is hozzá teszem, hogy amíg Orsi este sörözve nézte a meccset, én megvarrtam a lukas gatyáimat, komolyan elgondolkodtat, hogy hova vezethet még a nemi szerepek felcserélődése? Mostantól hívjatok Lorettának.

A váltóra kiérve az első impresszióm az volt, hogy ez valószínűleg a világ leghelytakarékosabb rendezvénye, egy ilyen pöttöm réten elhelyezni 900 versenyzőt, egy célt, egy rajtot és vagy 500 méternyi kordonozott szakaszt, nem kis teljesítmény. Melegíteni ugyan látótávolságon belül szinte lehetetlen volt, viszont ha ehhez nem ragaszkodott az ember, akkor egy jól elhelyezett kempingszékből végigkövethette a versenyt, rajttól az átfutón keresztül egészen a befutóig. Ráadásul a térképek is igencsak összementek, ez a mostani például minden túlzás nélkül zsebkendőnyinek nevezhető kivágatocska éppen csak a legszükségesebb három hegyet tartalmazta, az egész olyan volt, mintha a tájfutás távollétemben átesett volna egy nagymosásos, a kímélő program mellőzésével. Bringás rutinnal a pálya is ilyen liliputinak tűnt (4,3 km), de ez az érzés csak addig tartott, amíg ki nem mentem rá, akkor már éppen elég hosszú lett.

Első futónk, Szlat Feri 4 perc hátránnyal és azzal a jótanácssal érkezett, hogy élvezzem a pályát. Hát, ezt egy pillanatig sem sikerült: állandóan ágakat kellett átugrani, vagy köves volt, vagy emelkedett, vagy ha végre lejtett, akkor attól fostam, hogy rosszul lépek, esetleg "a nagy rohanásban" elnézek valamit és ha valamihez, hát keverni nagyon nem volt kedvem.

Azt nagyjából sejtettem, hogy első helyen megyek ki, de hogy mennyivel, arról nem volt információm, úgyhogy a közepesen takarékos, de lehetőleg nem hibázó taktikára rendezkedtem be, azaz igyekeztem semmit nem kockáztatni, bízva abba, hogy a visszafogott tempó is elég lesz. Az ötösig ez ment is rendben, ott azonban jött az a bizonyos mentális holtpont, amit egyébként egy tanácstalan kiscsávó váltott ki, aki félúton a rét végében megkérdezte, hogy hol vagyunk. Első gondolatom az volt, hogy ez mégiscsak OB, öregem, nem állok meg senki kedvéért, de aztán felülkerekedett bennem a jófej apa, és röptében megmutattam neki. Azt hiszem, nem fogta fel száz százalékban, de én legalább megpróbáltam. Ezzel viszont valahogy lélekben előrébb helyeztem magam száz méterrel és igencsak elcsodálkoztam a keresztbe jövő út láttán, pláne, hogy balra néhány méterre egy elágazás is tartozott hozzá. Hamar leesett, hogy még csak most értem el az utat, csak azt nem tudtam sehogy se feldolgozni, hogy akkor miért van határozott emlékem arról, hogy már egyszer átmentem rajta? Félek tőle, hogy a szenior-szenilis áthallás nem a véletlen műve...

Problémák

Ezen töprengtem a hatos felé haladva, mikor majdnem a tetőn megállapítottam, hogy az jó, hogy itt vagyok kb. a pont előtt, nade azon belül? Egyéb ötlet híján elkezdtem lefelé húzni, majd amikor sikerült azonosítani a felhagyott - értsd, nagyon-nagyon felhagyott - út maradványait, elkönyvelve félpercet, végre megtaláltam a pontot. Egy átmeneten belül két hiba kicsit megijesztett, úgyhogy óvatosan mentem neki a lejtőnek, és jól el is húztam jobbra, megláttam ugyan a bóját, de alig akartam elhinni, hogy az még annyira lent van és annyira oldalt. Ebben is ott maradt vagy fél perc, kezdtem nézelődni hátra, de szerencsére senki olyan nem volt a környékem, aki ellenfélnek tűnt - nyugtáztam ezt azzal együtt, hogy fogalmam se volt, kik az ellenfelek.

A következő töbör kevés titkot rejtegetett, végre egy sima pontfogás! Hanem onnan a kijárat megint furcsán sikerült és ezen a ponton megidézném a térkép helyesbítőjét is, mert fel nem tudom fogni, hogy kerültem én a legrövidebb, sokak által kitaposott csapáson a barlangtól északra? Ez annyira valószínűtlen volt, hogy be sem mertem így rajzolni, de tény, hogy jobbra mentem nem pár lépést, mire elértem az ösvények elágazását és komolyan zavarban lettem volna, ha nincs ott az a jókora rét a töbörben. Így csak kicsit voltam zavarban, de mivel minden stimmelt, mentem tovább a dózerig, majd fel a zavarosba, ahol egy gödröt kellett volna megtalálnom a tucatnyi hasonló mindenféle között. Első körben jól elmentem mellette, majd Tojás hívó szavára (itt egy pont, nem kell?) fordultam vissza, és megállapítottam, hogy az előbb majdnem ráléptem a bójára, csak éppen nem vettem észre. Én nem tudom, hova teszem a szemem ilyenkor.

Lassan már szinte fel sem vettem ezeket a kisebb hibákat, végül is nagy baj nem történt és közel már az átfutó. Hanem addig még meg kellett mászni a nap egyik fénypontjának álmodott Körös-bércet, egyetlen, meglehetősen barátságtalan húzással. Lehetett volna balról ívelni, de ha már szenvedés, legyen teljes, nekimentem direktben, sőt, egy kicsit jobbra - már megint, lehet, hogy a tájolóm sem az igazi? - de szerencsére jött a kis kerítés és visszatérített a helyes röppályára.

Bátor Winnetou kifut a csalánból - Martin a gyűjtőn

Már csak két rövid iránymenet volt hátra az átfutóig, ahol a nap másik fénypontja következett: egy olyan kötelező szakasz, amelyre már ránézve is könnybe lábadt az ember szeme, fel a csalános oldalba, az összes néző üdvrivalgása közepette. Végül nem is volt annyira rémes, simán megfutottam, de őszintén bevallom, nem szerettem volna tovább menni felfelé, szerencsére nem is kellett, mehettem szintben a kövekig, amelyben csak kicsit zavart meg az, hogy pillanatok alatt átestem egy bóján, amely csak a cél feletti barna X lehetett, de hogy kerültem én fel olyan magasra? Talán a szalagozás volt hosszabb, mint jelölték.

A 83-ast a kétségtelenül markáns sziklás oldal alatt kellett keresni, ehelyett megtaláltam a 82-est, amely gyakorlatilag azonosíthatatlan volt, szikla a sziklamezőben, és mivel más kapaszkodó sem volt a környéken, így ahhoz az ősi trükkhöz kellett folyamodnom, hogy körülnézek és remélem a legjobbakat. Elsőre csalódás ért, sehol semmi, de aztán fél lépést elmozdulva kibukkant az addig egy fa mögött diszkréten megbúvó bója. Na, ezt már szeretem, ha nem vagyok precíz, legalább mázlim legyen!

A következő kettőt gyorsan bekapkodtam két rövid iránymenettel, majd jöhetett a befutó, kisebb csalódás volt ugyan, hogy még mindig van hova mászni, ráadásul az egész pálya legrondább bozótosában (a térképen az ellenség megtévesztése céljából ezt fehér erdő jelöli), de leutáltam ezt is és jöhetett a megérdemelt hajrá. Ha lehet így nevezni ahogy bekocogtam, mivel már a pont előtt megbizonyosodtam róla, hogy senki nincs a közelben.

Örömujjongás helyett Kocsik Árpi nekem szegezte a kérdés, hogy "te miben mentél és hányadik vagy?" Jótól kérdezed... Az biztos, hogy 145, de hogy hányadik vagyok, azt én maximum sejthetem, remélem, első.

És valóban, nyertünk, de annyira simán, hogy az már nem is esett jól. Most tudtam meg hogy Toncsi több mint 7 perc előnyt hozott, ezért hát kár volt izgulni, ráadásul ebből én - ezzel a nehézkes, pontatlan versenyzéssel - csináltam 19-et. Ha minden hibánkat levonjuk, kis híján még egy kör belefért volna.

Verhetetlen csajaink, egyre hosszabb nadrágokban

Ez a váltó győzelem így nem okozott akkora katartikus élményt, de azért jó hogy volt. Egy időre most nem lesz kérdés, hogy elrontom-e a sorozatot, mert szeptemberig biztos, hogy megint háttérbe szorul a futás, a bringás VB-vel leszek elfoglalva. Utána meg szerintem inkább lekezdek a sífutásra készülni, mert ezzel a bejegyzéssel elég sok ellenfélnél húzhattam ki a gyufát és szinte esélytelen, hogy mondjuk egy nappali OB-n ne verjenek meg.

A fedő szöveg pedig az lesz, hogy nem szimpatikus a terep. Ez is nehezen ment, nem hiányoznak nekem a Mecsek aljnövényzetes, gallyazásos, meredek hegyoldalai.