Nem akarom arra kihegyezni ezt a posztot, hogy Lacigáék rosszul rendezték a Világkupát, de nem tudom nem az első élménnyel kezdeni, mikor is megérkezve Řitka - ejtsd Rzsitka - faluba betoppantunk a Versenyközpontba ezzel a jó hírrel: "Hello, we'd like to register". Erre a rendezők zavartan összenéztek: "For what?".

Lehet, hogy kéne nekik szólni, hogy ők itt egy Világkupát rendeznek? Sajnos, a külsőségeket elnézve ez egészen az utolsó pillanatig nem tudatosodott bennük; nem volt ez rossz verseny, csak dísztelen, színtelen és szagtalan, amolyan tizenkettő egy tucat, pont mint bármelyik Cseh Kupa. Hiba csak egész humoros formában csúszott bele, az első napi női pályában sikerült két tizenhármas pontot elhelyezni, de a legtöbben észre sem vették a malőrt.

Ami viszont kimondottan vérlázító volt, az az Ifi és Junior EK lekezelése. Ez ügyben szerintem lassan az IOF-nek kéne lépni, mert most ezt a törvényen kívüli státuszt simán odateszi bárki a versenye neve mellé, beszedi az emelt nevezési díjat, aztán nagy ívben szarik a fiatalokra. Ha zongorázni tudnám a különbséget a kezdeti olasz illetve litván hozzáállás és a mostani között, hát én már Horowitz lehetnék - és nem abban az értelemben, hogy halott. Akkor még az elittel együtt rendesen megünnepelték a dobogósokat, zászlóval és himnusszal, ahogy kell, most meg száműzték őket a délutáni esőbe, az eredményüket ők maguk sem tudták, online is csak több napos késéssel jelent meg, az eredményhirdetésről azt sem tudtuk, mikor és hol van, igaz, érintettek sem voltunk, ráadásul 12 kilométerre laktunk a világ legporosabb kis falujában, egy olyan hotelben, amely méltó párja volt a lassan tíz éves múltja miatt szép emlékké nemesedett malackai kalandnak, én ilyen lepusztult épületet még csak olyan kontextusban láttam, hogy éppen bontják, ami nem is állt messze a valóságtól, a helyiek elárulták, hogy nincs is engedélye az üzemeltetőnek, és egyébként a szobákat órára szokták kiadni, szóval kupi ez a javából. De annak legalább visszataszító. Igaz, a földszinti kocsmában jól főztek, ez sokat emelt a hangulaton, sőt, ha az ember egy levegővel el tudott jutni a rendeléstől a desszertig, akkor füstmérgezést sem kapott.

Hotelbe, hitelbe, hatol be Etelbe

Mondjuk, a 12 eurós szállás színvonalát nem a rendezőkön kell elverni, végül is tető volt, de azért nagyon remélem, hogy a magyar VB ennél sokkal ünnepélyesebb lesz külsőségek tekintetében, és összeszedettebb mint rendezés.

A pályák már úgy-ahogy megállták a helyüket, bár azt sem kritika nélkül. Az első napi hosszútáv például elég szimplára sikeredett, igaz, annak mindenki örült, hogy nem haláloztunk el végkimerülésben, de ahogy Natalia - az orosz csapat állandó vezetője, legyen szó sítájfutásról vagy tájbringáról - fogalmazott: a csehektől többet vártunk. Útvonalválasztás jó ha minden második átmenetbe került, amúgy csak rohanás volt az egyébként elég kellemes utakon.

Hosszú, első kör

Magam részéről elég lomhán kezdtem, pozitívabban megközelítve óvatosan, pedig rögtön a kettes pontra kimehettem arra a betonútra, amelyet előző nap tévedésből végigjártunk kocsival, történt ugyanis, hogy beállt a dugó az autópályán, mi pedig egy helyi rutint követve a füvön inkább kiugrottunk a párhuzamosan futó menekülőútra, majd a falu határában  - kb. 200 méterre a szállásunktól - felkoppantunk egy sorompóra. A helyi rutint gyorsan lefokoztuk marhává, majd elindultunk a másik irányba, hátha ott van kijárás, de nem, ott is sorompó volt, úgyhogy negyed óra múlva sűrű elnézések közepette sorolhattunk be ugyanabba a dugóba. Arról sejtésünk sem volt, hogy nemcsak a tiltott területen jártunk, de egyenesen a vételútvonalon, úgyhogy másnap ezen a betonon küldtük ki Lászlót a rajtba, így legalább csapaton belül helyreállt a fair play. Nem mintha sokat jelentett volna az eredmények szempontjából, mindenesetre ezzel a rendezők előtt inkább nem büszkélkedtünk.

Ezen a pályán igazán nem volt sok hibám, azt is mind egyetlen patakvölgyben sikerült elkövetnem. Először az ötösre, pusztán abból kifolyólag, hogy bevállaltam az átvágás, ez cirka egy percembe került. Már önmagában az ötlet is vitatható volt, de ráadásul én a kivezető ösvényt sem találtam meg, így futva kellett távoznom az erdőn át. Részben ennek is köszönthetően a hatosra meg is jelent mögöttem Hans Welti, a négy perccel később rajtoló svájci versenyző. Be csak két átmenettel később fogott, mikor is ugyanabban a völgybe elvétettem a bejáratot, és rövid, kétségbeesett fejtekergetés után a csalánoson keresztül sikerült rárabolnom a pontra. Ugrott újabb egy perc, ráadásul Hans is meglépett, már kifelé jött, amikor én még csak örültem a megtalált ösvénynek.

A következő érdemleges feladatnak a tizenhármas bizonyult, sokáig szemeztem a átvágással, de szerencsére nem hagytam magam elcsábítani, Golyó például itt bonyolódott bele valami kerítésbe, de Hans barátom is beszophatott valamit, mert jókora előnye dacára egyszer csak közvetlen előttem jobbról ugrott ki a betonra, aminek örültem, ráadásul meg kellett állapítanom, hogy a felfelékben egyáltalán nem legyőzhetetlen, hogy nem mondjam, kimondottan lassú, be is előztem többször, amiből önmagában következik, hogy lefelé annál jobban ment, ott meg ő húzott el állandóan.

Hosszú, második kör

A tizenhatosra megpróbáltam önállósodni és hagytam őt előre menni a betonon, én meg felugrottam a legrövidebb úton a dózerre, azt hívén, hogy ez jobb megoldás, de tök egyszerre értünk a frissítőhöz, úgyhogy maradtunk együtt. Pár primitív, kényszer szülte átmenet után ismét jött a kedvenc betonos lejtőm, ahol különösebb erőbefektetés nélkül lehetett 50 fölött gurulni (Golyó itt megpróbálta áthajtogatni a térképét, de azóta már ő is tudja, hogy ez esélytelen), majd az utolsó húzós szakasz.

Ekkor tűnt tűnt mögöttünk a Bjarke Refslud - Piero Turra páros, előbbi 10 perc hátrányból, de hát ő mégiscsak név, igazából hízelgett, hogy csak így, a pálya végén fogott meg. Ez is a huszonegyesig váratott magára, viszont utána el is ment és vitte magával az olaszt. Hans is eltűnt a lefelében, jó ég tudja, hol járhatott, mert pár átmenettel később hátulról érkezett meg. Innen aztán már kéz a kézben fejeztük be a versenyt, sajnos, még az utolsó előttire elkövetett fél perces hibájában is vele tartottam, mentségemre szolgáljon, hogy az a pont nekem a hajtás alá került és bár kikapcsoltam a patentot, de így is alig láttam, hogy mit keresek, ekkor meg már nem akartam egy újabbat hajtogatni, fél perc abban is benne lett volna.

Egy számomra eddig tök ismeretlen finn gyerek nyert - Samuel Pökälä - szerintem most jöhetett fel juniorból, ahogy elnézem, szép jövő várhat rá. Kerek 100:00-t ment, ami nagyban megkönnyíti a százalékszámítást. Ami kicsit bosszantott, hogy 120:40-nel csak 52. tudtam lenni, holott életem legjobb VB eredményeit - harmincadik helyek - ennél nagyobb hátránnyal értem el. Hiába, egyre tömörebb a mezőny, ráadásul az egyszerű pályák sajátja, hogy kis hátrányon is sok helyet lehet bukni.

Amúgy jól ment azt egész csapat: Ádám félelmetesen közel volt (121 perc), László csak egy defekttel maradt le mögöttem  (125 perc), Golyó is ott volt közvetlenül mellette, és Matri sem volt messze. Ha nem lenne képzavar, azt mondanám, hogy vállon veregettem a csapatot, bár helyezésben aligha eladhatóak ezek az eredmények, de határozottan biztató az összkép. Anna kicsit betlizett, kár volt azért a pár perc hibáért, de amúgy a 15. hely sem tragikus.

Ha már ilyen elégedettek voltunk magunkkal, ideje volt gyorsan kompenzálni. A másnapi középtáv minden tekintetben gyalázatosan sikerült, kivéve Lászlót, aki egész értelmes eredményt ért el: időhátrányban majdnem ugyanott, de a 39. helyen végzett, ami azért jobban hangzik. Ha az előző napi pálya túl egyszerű volt, akkor ez meg feleslegesen és öncélúan durva. Ráadásul, az én meglátásom szerint, tisztességtelen is, mert mi a poén abban, hogy valaha talán létezett, de mostanra már észrevehetetlen ösvények meg- vagy meg nem találásán múlik a verseny?

Középtáv

Ilyenből pedig volt egy pár, mindjárt a négyesre, mikor együtt álltam Ursina Jäggivel az úton, néztük az érintetlen erdőt, majd egymást, végül megbeszéltük, hogy márpedig ennek itt kellene lenni, úgyhogy ha még sincs, akkor majd mi megcsináljuk és a szabályokkal némileg ellentétesen, de tiszta lelkiismerettel becsörtettünk az avarba. Ezen csak pár másodperc múlt, de lehetett volna figyelmeztetés: a pöttyözött ösvényben nem szabad bízni. Sajnos, nem vettem komolyan, sőt, még akkor sem, mikor a hatosra vezető értelmezhetetlen, diffúz ösvényhalmazon átrágtam magam, és végül ismét egy olyan ösvényen sikerült lejutnom a gerincről, amely a valóságban nem létezett.

Jött a DH. Ezzel előre riogattak a rendezők, hozzátették ugyan, hogy nem olyan vészes, de láttam a szemükön, hogy olyan ez, mint amikor a böllér haverkodik a disznóval egy ködös hajnalon. Mondjuk tényleg nem volt annyira vészes, én is csak kétszer 50 méterre kapituláltam, ha lehetett volna gyakorolni, második-harmadik nekifutásra lejövök rajtuk két keréken, de on-sight nekem ez sok volt. Be is fogott a mögöttem induló Urs Dauwalder - kivételesen egy svájci, de ő már nem hozott olyan szerencsét, mint Hanzi előző nap. Először én vittem el a málnásba, a kilencesre menet együtt nem találtuk meg az ösvényt, majdnem a településről kellett mandinerezni, ezzel persze eltapsoltunk vagy másfél percet, ami önmagában elég ahhoz, hogy a versenyt leírhassam, ráadásul ez csak a kezdet volt.

Urs eltűnt előre, de jött helyette Mike Sommer, vele megfogtam két pontot, illetve Ursot ismét, majd a tizenkettesre egyikük elindult jobbra, másikuk balra, én meg Urs után vetettem magam és ezzel sikerült ismét kihúzni a lutrit, mert az ő elképzelésében szereplő pöttyözött ösvény megint a néhaiak közé tartozott. Mentünk vagy 200 métert az egyre dzsuvásabb erdőben, aztán én meguntam és kiléptem a házak mellé, ott legalább volt út, ami ha jókora kerülővel is, de legalább a pontra vezetett. Ezzel nagyjából el is temettem a versenyt, ennyi hibát az én gyorsaságommal már nem lehet kompenzálni.

De hátra volt még a steig, igen, így határozott névelővel, a pályakitűző - akinek lélekrajzát ajánlom a pszichiáterek figyelmébe - egyetlen nagy húzásba álmodta bele az összes emelkedőt. Ráadásul itt ment el mellettem a fél Red Group: előbb Samuli Saarela, majd a későbbi győztes Beat Schaffner, hátában Tonis Erm-mel. Bevallom, már a felénél utáltam az egészet, a tényt, hogy esélytelenül mennek el mellettem, meg a tudatot, hogy ráadásul még hibáztam is, lúzer vagyok, hiába, jó ha egyáltalán megverek valakit. Az igazi alázás pedig még csak a tetején jött: ott állt a TV, majd az operatőr vagy száz métert futott mellettem, kezében a kamerával, a végén meg kellett kérnem, hogy fejezze már ezt abba, mert még valami korhatárosat találok mondani, aztán nem adhatják le csak este tíz után.

A pálya innen végre lapos lett és kevésbé technikás, szóval részemről végre élvezhető, de ahhoz kevés, hogy ezzel bármit is kompenzáljak. Utolsó kihívásként még a tizennyolcasról levezető rövid kis DH-n majdnem letolt az ösvényről Xenia Csernyik, márpedig belőle kinézem, hogy simán felkoncol élve, ha az útjában vagyok, úgyhogy igyekeztem is, szerencsére a laposon lemaradt. Remélem, azt a két másodpercet, amivel kikapott, nem az én számlámra írta, mindenesetre egy ideig nem akarok a szeme elé kerülni.

Az eredmény részben olyan lett, amit közben sejtettem: 134%, szóval szar. Ehhez képest 54. lettem, tehát majdnem ugyanaz, mint előző nap, csak akkor mennyivel jobban mentem... Igaz, az már-már sértően egyszerű pálya volt, ez meg maga a megtestesült káröröm. Nagyjából a többiek is így szerepeltek, már aki végigment, mert pl. Golyó az 5. után elszállt valami kövön, hogy pontosan mi történt, azt nem sikerült rekonstruálni, mert nem emlékezett a magasztos pillanatra, csak arra, hogy felkel a földről. Mínusz egy fék, mínusz egy váltó, mínusz egy bal váll, úgyhogy onnan érhetően visszajött és ezzel be is fejezte a hétvégét, sőt, talán a májust is.

Ez okozott egy kis fejvakarást nekem, mivel épp előző nap intéztem el, hogy legyen két váltónk, beszerveztem Melanie-t, aki ausztrál lévén szingli volt, és pont kapóra jött neki, hogy mi meg tele vagyunk jobbnál jobb pasikkal. Szerencsére ott voltam én taraléknak, így még Golyó kiesése után is maradt két váltóra való emberünk. Végül a László - Anna - én felállás lett a tiszta magyar csapat, a másikban pedig - miután Melanie-nak szemérmetlenül feltettem a 'what is your favorite position?' kérdést - Ádám került a csaj elé, Matri meg mögé. Ez utóbbi kicsit gyengébbre lett konfigurálva, de nem ez volt a fő problémájuk, hanem hogy a sors határozottan üldözte őket: Ádám egy defekttel indított, majd Melanie teljesen elfogadhatóm Annánál csak másfél perccel rosszabb köre után Matri ment ki - Mets Miki bringáján, mert a sajátját előző nap már tönkretette. Ő ezzel a két nappal kiérdemelte a 'bike-killer' becenevet, ugyanis a kölcsönbringát nyolc küllő hiánnyal tolta be egy óra múlva. Hát, ez a váltó nem jött be.

Itt a vége

Ellenben a mienk szárnyalt. László ötödiknek hozta a csapatot, amiből kettőt rögtön ki is zártak, az észteket, mert nem volt harmadik emberük, az ukránokat pedig mert az első emberük unortodox módon értelmezte a kötelező útvonalat. Ekkor tehát dobogós volt a magyar váltó, ami azért ritka pillanat, igaz, sejthető volt, hogy ez nem tart ki végig.

Jön László

Anna a 12. helyig esett vissza, de közben megint kigyomláltak pár váltót, így igazából fogalmam se volt, pontosan melyik helyekért harcolunk, az biztos volt, hogy csapataink harcban állnak, ott vagyunk a mezőnyben, nem lemaradva az utolsó helyekért. Mindig éreztem, hogy ez a potenciál bennünk van, de valahogy sosem jött össze, most pedig itt volt a nagy alkalom, csak én ne csesszem el.

Kirajtoltam egy viszonylag nyugalmas percben, értem ez alatt azt, hogy közvetlen körülöttem nem volt senki, de nem mesze előre, és sejthetően hátra is, már többen. Ebben a magasztos pillanatban elkezdett esni az eső, én pedig elképzeltem, hogy Cica gúnyosan elmosolyodik, eddig ugyanis, mindig ők versenyeztek esőben, mi pedig szárazon. De különösebb gondot ez nem okozott, a terep amúgy is nyákos volt az addigi áldástól, az meg hogy én mennyire leszek vizes, csak komfort kérdése.

Viszont a terep nem tetszett túlzottan, az eleje emelkedett és gyökeres-köves volt, úgy éreztem, lassan haladok, amiben azért ott lehetett az a vitathatatlan tény is, hogy harmadik nap lévén már elég fáradt voltam. A hármasra láttam először embert, a franciák valamiért a lányt, Laure Coupat-t tették a végére, aki most ott küzdött egy járhatatlan úton. A hármas után már többen voltunk a dózeren: Matus Trnovec a szlovákoktól, illetve a sok orosz váltó egyikének képviseletében az agyonüthetetlen szenior, Viktor Korcsagin. Laure sem akart lekopni, ami lánytól azért nem rossz, igaz, ő világbajnok volt (vagy 10 évvel ezelőtt). Így kalákában lecsörtettünk a pálya túlsó végébe, bevallom, én leginkább csak követtem őket és közben igyekeztem a térképpel foglalkozni, nehogy belefussak egy farstába, de nem, ugyanoda mentünk mind.

Váltó

A hetes után hosszabb húzás jött, ráadásul erős emelkedővel, reméltem, hogy a csajtól itt elválunk, ha már a DH-ben nem sikerült letenni. Ez be is jött, sőt, közben felzárkóztam Viktorra. A nyolcasra is együtt álltunk az alsó ösvényen és nem akartuk elhinni, hogy oda kell felmenni, azon az oldalon, ahol gyalog is négykézláb másznék fel. Nem volt hosszú, de olyan meredek és köves, hogy egy ideig el sem tudtam képzelni, hogy fogom én itt felgyűrni a bringát. Aztán Viktor elindult, úgyhogy én is, majd rövid szenvedés után meg is lett a pont. Viktor valami rossz reflexből adódóan ugyanitt el is indult vissza, én meg inkább szintben kimentem az útra, nyerve ezzel vagy száz méter előnyt.

Ez nem tartott sokáig, a tízesre vezető sáros DH-ben hátba csapott, sőt, hozott magával még egy franciát, egy fiút, ezúttal, illetve Martin Mosert, az osztrák egyes csapat képviseletében. Kb. erre számítottam, a harmadik helyen megy ki az össze állat, különösen meg sem lepett, hogy befogtak. Az sajnos az átfutás környékén kiderült, hogy nem sok esélyem van velük elmenni, lassan de biztosan húztak el, ráadásul én még el is hibáztam a tizennégyest, ahol eggyel több ösvény volt a térképen jelöltnél. De ekkor még láttam őket, csak mire kijavítottam a térképet, már nem voltak sehol. Ellenben jött a másik osztrák csapatból Kevin. Na, vele kapcsolatban se volt semmi illúzióm, nagyon jó mostanában és akaratból versenyzik, biztos voltam benne, hogy most engem nézett ki ebédre. Két átmenetben tudtam tartani, aztán az utolsó előtti után kielőzött, és...

És hatalmasat hibázott. Én marha, meg mentem vele, pedig itt simán le lehetett volna kocolni, ha nyerek kétszáz méter előnyt, nem fog meg a célig. De az volt a helyzet, hogy ahogy ő is, én is eldobtam itt az agyamat és komolyan azt hittem, hogy jó úton megyünk (ne kérdezzétek, hogy mire alapoztam ezt, mert amúgy a két útban semmi hasonló nincs). Amikor ráfutottunk az egyszer már meglátogatott 51-es pontra, rájöttünk a hibára, mehettünk fel az átfutóra, majd onnan a cél melletti úton a befutóra. Kicsit reménykedtem benne, hogy elkapkodja és átvág a célon, így biztos kizárták volna, a franciák már erre megadták a precedenst. De nem, csak elbizonytalanodott és megállt, így elmehettem mellette, ami aztán nem tartott sokáig, hamarosan visszaelőzött és innen már világossá tette, hogy nincs értelme a hajrának. Nem is erőltettem.

14-ek lettünk, ami 32 váltóból határozottan jól hangzik. Ha levonjuk a csonkákat, még akkor is marad 29, tehát a mezőny első fele. Ha csak az első váltókat nézzük, akkor 9., az ugyan kevésbé hízelgő, mert csak 13 nemzet volt, de ez is egész jó. A legszebb benne az, hogy végig ott voltunk a mezőnyben, a végén is 3 percen belül volt vagy 5 váltó, kicsit pihentebben, szerencsésebben vagy nagyobb odafigyeléssel ezen még lehetett volna javítani.

A mérleg tehát háromból kettő relatív sikeres, egy pedig felejtős. Nem mondom, hogy ez itt már maga a Kánaán, de határozottan pozitív az összkép. Augusztusig ebből még bármi is lehet.

Lemossuk a gyereket

Van egy pár képem is