Lassan két hónapja, hogy ismét átálltam a rendszeres városi bringázásra és ez alatt előjött az összes, jól ismert frusztráció.

Nem az autósokról beszélek, a közhiedelemmel ellentétben ugyanis a legtöbb nem pszichopata gyilkos, kevés köztük az olyan marha, mint például a ma reggeli taxis, aki üvöltve mutogatta nekem, hogy ott megy mellettünk a bicikliút, mintha amúgy nem fért volna el a két üres sáv egyikében, amikor meg reflexből elküldtem az anyjába  (illetve még azon belül is részletes útmutatást kapott), rám húzta a kormány, majd elégedetten elfüstölt. Ha megáll, nagy kedvem lett volna leszedni a fejét, kár, hogy szerteágazó sportpályafutásomból eddig kimaradt a ketrecharc. (A magam védelmében csak annyit mondanék el, tisztelt bíróság, hogy országúti géppel voltam, az nem való bicikliútra, amúgy meg pontosan 200 métert kellett volna ott megtennem, és előtte átugratni egy sövényt.)

A gyalogosokkal sincs túl sok probléma, 15 év rutinjával már messziről megérzem, melyik parlamentet fényképező turista fog a következő pillanatban hátralépni, egyébként is úgy vagyok velük, hogy a városi alap-entitást mégiscsak ők képviselik, hozzájuk képest minden más közlekedési mód deviancia, ráadásul ők a legvédtelenebbek, így még csak csöngetni sem szoktam, ha egy az utat teljes szélességben betöltő csoport mögé érek, megvárom, amíg észrevesznek. Azért ez szokott mókás pillanatokat eredményezni, mert előfordult már, hogy hangtalanul ráközelítettem egy kisgyerekes családra, csorogtam mögöttük percekig, mire észrevettek, de ekkor meg olyan pánikban törtek ki, mintha legalább is a texasi láncfűrészest pillantották volna meg egy DH-gép nyergében: 'jaj, gyerekek, egy biciklista, gyorsan szaladjatok ki a szélére!' Így próbáljak meg jó fej lenni...

Haladó edzésgyakorlat: állórajt nagytányérról, veszett tehénnel

Külön műfaj a kutyások, bár amióta nekem is van egy jókora darab  (amelyik minap megrágta a postás kezét, ezt csak úgy üzenem a betörőknek), jobban kijövök a négylábúakkal is, leszámítva azt az egyet, amelyik tavaly megharapott. Idén Orsi volt az áldozat, és bár ahhoz a kutyához gazda is tartozott, az csak ennyiben reagálta le a történteket: 'elnézést, de erről nem tudom leszoktatni', aztán ki-ki elballagott dolgára, a kutya gazdástól haza, Orsi meg a traumatológiára. Minap még két lóval is találkoztam egy erdei ösvényen, állították ugyan - mármint a lovasok - hogy elférünk, de nem voltam róla meggyőződve, hogy ezt a lovak is így érzik, így inkább taktikailag félrevonultam a bokorba. Ezek azonban ritka események, szinte üde színfoltnak számítanak, konfliktusról itt szó sincs.

Hanem a többi bringás! Ahogy szépül az idő - és megy fel a benzin ára - egyre több eszement lepi el a budai főközlekedési bringautat, hovatovább már ugyanúgy figyelni kell a szembeforgalmat az előzéshez, mint autóval a négyesen. De a legrosszabb az a réteg, amelyik életcélnak tekinti, hogy engem leelőzzön.

Békésen térnék haza az edzésből, pechemre a válogatott mellényben, amely, úgy látszik, vonzza a városi harcosokat, mikor hoppá, balról egy nagymama... Én nem tudom, mit esznek ezek, látszólag teljesen sansztalan azzal a géppel ilyen tempóban haladni, aztán mégis...

Alig dolgoztam fel az élményt, kezd gyanús lenni, hogy valaki bolyozik rajtam: persze, egy csávó, ingben, farmerben és a citybike vázára csatolt bőrtáskával beállt a szélárnyékba, szemmel láthatóan élvezi, hogy bírja a 'versenyzővel'. Sebaj, hamarosan lekanyarodok. Hanem a tag nem kopik le, jön velem a Tabán felé, ott pedig beelőz és nekikezd az emelkedőnek. Elég gyilkos szakasz, ezt úgysem fogja bírni, elévágok hát és kivételesen nem kapcsolok vissza, hanem tartva az ütemet felnyomom a kanyarig, ahol kéjesen visszanézek, hogy vajon meddig jutott az ellen. Legnagyobb döbbenetemre ott van közvetlen mögöttem, látszólag nem is erőlködik. Ennek már a fele se tréfa, kicsit rápörgetek a maradékon, ezzel sikerül 50 méter előnyt szerezni, de a lefelében végképp nincs kedvem hajtani, így a Mészáros utcánál megint együtt állunk a lámpánál. Biz'isten, mint egy hazatérő matektanár, semmi sportos nincs rajta, mit erőlködik ez, és miért pont velem? Még kitart az Avar utcában is, épp azt fontolgatom, hogy megkérdezem, szándékában áll-e hazáig kísérni, mert akkor vagy egyezzünk ki a döntetlenben, vagy rápihenek az újabb emelkedőre a Németvölgyi út előtt, de szerencsére az Alkotás utcai lámpánál már nincs meg. Talán hazaért közben.

Pulzus vissza, végre mehetek megint a magam tempójában. Hiszem azt én, de alig érek át a kereszteződésen, mikor jobbról bekanyarodik egy újabb civil és beáll a szélárnyékomba... Ekkor fogadom meg, hogy ezentúl csak farmerdzsekiben és a kosaras Csepellel megyek a városba, azzal is sokan leelőznek, de úgy legalább nem ciki.

Aztán, mint a mesében, ott áll az út szélén a piros harisnyás lány. Valahogy megérzem, hogy most nem fogunk csak úgy elsuhanni egymás mellett, és valóban, mosolyogva megállít: 'Tudnál segíteni? Túl magas a nyergem.' Hát, persze, hogyne, Mr. Bicycle Repairman az ön rendelkezésére áll, kisasszony! Imbuszkészlet elő, mint egy profi szerelő, még azt is kapásból eltalálom, hogy az ötössel kell a zárat oldani. Tessék kipróbálni! Megy egy tesztkört. 'Még mindig magas' - állapítom meg pár fordulat után, mire olyan csodálattal néz rám, mintha kiderült volna, hogy Lance Armstrong személyesen szervizeli a bringáját.  A következő igazítást is bájos mosollyal nyugtázza, majd egy röpke köszönéssel elgurul az Alma utca felé.

Sajnos, nem arra van dolgom. De már ezért érdemes volt ma elindulni.