Miután két hétvégét érdemleges sízés nélkül kellett tölteni, csütörtökön ultimátumba adtam, hogy ez nem fordulhat elő még egyszer. Nagyon kínálta magát ugyan a bánkúti Sítájfutó OB, de végül nem mertük bevállalni, és utólag azt mondom, hogy nem is bánom. Mindenesetre Osrblie-ben töltött hétvégénken többet síeltem, mint egy sarkkutató, kiváló körülmények között, ráadásul mindez alkalmat ad arra, hogy most egyszerre szóljak be két sportszövetségnek is.

Osrblie-ről eddig csak annyit tudtunk, hogy itt van nem messze és néha biatlon versenyeket rendeznek ott. A falu praktikusan Breznó külterülete, magyar neve is van, Cserpatak, csak így senki nem ismeri. (Van német neve is, de úgy meg pláne.) Amikor megnéztem a primer input adatokat, nem sok jóval kecsegtetett: alig 200 km-re van északra és csak 650 méter magasan, mitől lenne ott több hó? Márpedig itt éppen az aktuális 5 fokos eső esett, ami pont az az időjárás, amiben semmit nem lehet szabadtéren csinálni. Ehhez képest Zólyomnál megjelent a hó, a Hotel Biatlon előtt pedig azon kellett töprengeni, hogy hova is tudunk itt leparkolni. Hihetetlen nagy tél fogadott az itthoni takony időjáráshoz képest.

Maga az épület csak erős túlzással volt hotelnek nevezhető, leginkább a Skalkán megismert Limbához tudnám hasonlítani, azzal a különbséggel, hogy itt nincs olyan érzése az embernek, hogy bármikor leszakadhat az emelet. Check-in-kor még találtunk egy németül beszélő hölgyet, na, őt akkor láttuk utoljára, aztán maradt a Szlovákiában szokásos activity, lévén az én szlovák szókincsem gazdagabb - jedno pivo, prosim - mint a teljes személyzeté bármilyen nyelven összesen. Amúgy kedvesek voltak, és 25 euróért a teljes ellátás is egész barátságosnak tűnt, még a káposztalevest is meg tudom nekik bocsájtani, egyszeri botlásként.

A pályarendszer nem kimondottan hatalmas, a honlapjukon ugyan 20 km-t ígérnek, de ez amolyan költői túlzás, én bizony 4,5 km alatt körbe értem és nem nagyon hagytam ki semmit. De ez sem kevés, mivel a szálláshoz hasonlóan a pálya sem tagadhatja szlovák gyökereit: egyszóval kőkemény, jókora mászásokkal, melyeket szemmel láthatóan nem egyszeri turistákra terveztek. Minőségre azonban csillagos ötös, minden reggel megsimogatták valami géppel, ez nagyobb éjszakai havazás esetén raktak volt, máskor csak sima scooter valami varázsszőnyeggel. Hogy ez mennyire szólt az egy hét múlva itt esedékes Biathlon EB-nek, azt nem tudom, elképzelhető, hogy csak mázlink volt és most kiemelt figyelmet kapott a pálya.

Jókora steig, szeretni fogja az EB mezőnye

A tömeg sem zavart, rajtunk kívül mindössze az ukrán, a szlovák és a moldáv válogatott edzett rajta, nem mondom, egy-egy résztávjukba belekeveredni nem kimondottan emelte az önbizalmamat, de szerencsére nagyrészt megmaradtak a stadion környékén, nekik szemmel láthatóan még a teljes 4,5 km-re sem volt szükségük.

Két nap alatt háromszor mentünk ki edzeni, egyre csökkenő lelkesedéssel, mert azért ez a stílus nagyon viszi az erőt, ráadásul vasárnapra ismét bejött a velem járó hóesés, amitől a pálya méllyé és lassúvá is vált. Az egyik edzés ezek közül a szombat estébe csúszott, ennek külön pikantériája volt, hogy közben vadászok a közelben szitává lőttek valami szerencsétlen állatot, én legalább is erre következtettem a legalább 10-15 lövésből álló sorozat hallatán. Orsi ugyanakkor részeg biatlonosokra gyanakodott, nem is mert besíelni a lőtérre. Az esti etapot amúgy jó előre terveztük, le is nyúltam hozzá Anna Kínából frissen importált, nemes egyszerűséggel csak Headlamp márkanévre hallgató fejlámpáját (talán ez az). A nem túl biztató marketing ellenére az eszköz maga a megtestesült fotonágyú, jó kétszáz méterről is kivilágította a lőlapokat, az egyik szlovák edző meg kijött megnézni, hogy milyen scooter mászkál a pályán. Vele utána hosszasan beszélgettem a lámpáról, németül-angolul-szlovákul-kézzellábbal, majd végül kiderült, hogy felvidéki magyar.

A pálya, háttérben a lőtérrel

Röviden, Osrblie jó hely, csak bírni kell szusszal. Meg kicsit monoton, egy hétvégére pont elég volt, többet már nem szerettem volna itt lehúzni. És akkor következzen az első beszólás: az egész hely olyan, mint amilyen Galyatető is lehetne. Egy kisebb versenypálya, lőtér, kiszolgáló épületek, semmi extra, minden kicsit avitt, de minden működik. Még hóágyújuk is van, talán ez az egyetlen lényeges különbség, mert ez itt egy völgy, vízzel bővel ellátva, Galyán meg a hegytetőn ez komoly (de megoldható) probléma lenne. Aki járt mostanában Galyán, annak a kettő közötti különbséget nem kell ecsetelni. Aki 5-6 éve - esetleg még régebben - járt utoljára fent, az inkább ne is menjen fel, mert elkeserítő a pusztulás. Mindez pedig csak és kizárólag a Síszövetség felelőssége. Ők hagyták szétrohadni, teljesen mindegy, hogy szándékosan vagy csak sima tehetetlenségből, az eredmény a magyar sísport egyetlen hazai bázisának az agóniája, amely szép lassan magával fogja rántani az északi szakágat, akkor meg már úgy lenne igazságos, hogy a teljes Szövetséget is. Pedig lehetne egy ilyen jó helyünk is, mint Osrblie.

És miután így lendületbe jöttem, odamondok a másik oldalnak is. Ma, hétfőn több forrásból is azt olvastam, hogy a bánkúti OB remek volt, 'sajnálhatja, aki kihagyta'. Túl azon, hogy ez a frázis bennem mindig visszatetszést kelt, mert valahogy kárörvendésnek, hivalkodásnak tűnik, személyesen azt is megkaptam, hogy a szakág támogatása miatt el kellett volna mennem.

Próbálom értelmezni. Én évekig rengeteg munkát és lelkesedést öltem a magyar sítájfutásba. Nem egyedül, az akkori szakágvezetés ebben partner volt, és szerintem nem voltunk eredménytelenek; egy évben 5-6 verseny volt, rendszeres látogatók voltunk a környező országokban, illetve mindig volt csapatunk a világversenyeken is. Az MTFSZ Elnöksége hálából harmadára vágta a támogatásunkat, amely lényegében az az üzenet volt, hogy Magyarországon nincs szükség sítájfutásra. Ha nem is szívesen, de tudomásul vettem, és mivel öreg vagyok én már bohócnak, lemondtam minden tisztségemről, mellesleg a teljes Bizottsággal együtt. Ma a sítájfutás itthon lényegében halott, nagy ritkán vannak versenyek, esetenként, mint most, még jók is, de senki nem edz sítáfutásra, nincs stabil mezőny, nincs válogatott, ergo nincs fejlődés se. Nincs a sportágnak se jelene, se jövője, az lett, aminek az Elnökség álmodta: érdekes szórakozás a havasabb napokra. Ez pedig egy tudatos döntés eredménye. Ezek után mi múlik az én részvételemen? Szerintem semmi.

Azt hiszem, én már eleget törődtem a szakág támogatásával, talán feleslegesen, mindenesetre vettem a lapot és nem erőltetem tovább. Ennek a szituációnak kevés előnye van, de ezek közül számomra nem lebecsülendő, hogy legalább nincs rajtam felelősség, azt csinálok, amit akarok, ha kedvem van, elmegyek versenyre, ha nincs, akkor fogom magam és kiutazok oda, ahol biztosan kiváló körülmények vannak. Örülök, tényleg örülök, hogy jól sikerült az OB, de nem bírom sajnálni, hogy kihagytam. Azt meg, hogy nekem bármi kötelességem lenne ezzel kapcsolatban, csak annyival tudom lereagálni, hogy lehet engem békén hagyni. Uff.

Amúgy kicsit a sífutás iránti lelkesedésem is leszálló ágba került, ez egyértelműen látszik az idei edzések mennyiségén, és valószínűleg majd az eredményen is, ha egyszer sikerül végigmennem egy versenyen. A kialakult niche-be pedig szépen szivárog vissza az évekkel ezelőtt leépített lesiklás, illetve reményeim szerint a sítúra. Most is két sífutó-edzés között a tálei sípályákon regenerálódtunk, ezt ott találtuk 20 km-re és pont megfelelt a célnak: három felvonó összesen két piros pályával, meg némi szűzhavas erdővel, ahol off-piste lehetett ökörködni. Napi 3 órára éppen elég, ennél többet nem lehet rajta értelmesen eltölteni, arról nem is beszélve, hogy se a napba nem fért több, se erővel nem bírtuk volna tovább. Ennél több sízést egy hétvégéből nem nagyon lehet kihozni. Szerintem nincs mit sajnálnom.

Tále, a pályán kívül