Essünk túl rögtön a magyarázkodáson. Nem azért mentem - életemben először - 35BR-ben, mert annyira vágytam a könnyű sikerre, hanem mert nem volt más. Mire elhatároztam magam, már megszüntették a 35A-t, így ez maradt, illetve sportolhattam volna még a hosszabb, felnőtt kategóriákkal, de a múlt heti gyötrelem után inkább engedtem a csábításnak, hogy ezúttal akkora pályán futhassak, amit még élvezni is tudok.

Ez utóbbi fél mondat fényében elég nagy csalódás volt az Őszi Spari első napja, mert jól eső futást szinte másodpercekben lehetett mérni, vagy felfelé mentünk, vagy bozótban, vagy mindezt együtt, ha pedig lejtett, akkor túl meredeken. Fizikailag kimondottan kellemetlennek találtam a feladatot, és a tájékozódással sem jutottam sokkal előrébb, mint a Bükkben, sőt, utólag megnézve a tracket, egészen rémisztő görbékkel kellett szembesülnöm, miközben én azt hittem, hogy egyenesen megyek a pontra. Szerencsére a sok nyílt terület nagyban támogatta a kilóra-odafutok-és-jól-körülnézek módszertant, de még így is értek meglepetések.

Gólyafos a levegőben

Volt köztük kellemes is, mint például a tízes pont, amelyen véletlenül átestem, pedig szívem szerint még mentem volna vagy 100 métert előre, illetve az ötös, amelynél - elveimmel ellentétben - felülbíráltam a tájolót, hiába mutatott előre, én nagyon balra akartam húzni, és bár tudom, hogy legtöbbször a műszernek van igaza, ezúttal bejött a megérzés. Kicsit csodálkoztam is.

Úgy felbátorodtam az intuícióim helyességén, hogy a befutás után a hangosban is szóvá tettem az utolsó előtti ponttal szembeni gyanúmat, és láss csodát, kiderült, hogy tényleg rossz helyen volt, pedig a jellegtelen jelleghatárokat kiismerni bárkinek (értsd: stekkelő, felvezető, ellenőrzőbíró) több esélye volt, mint nekem versenytempóban. Nullidő után egy ilyen hír érdekes kérdéseket vet fel a rendezőségnek, végül úgy döntöttek, hogy még nem túl sokan fogták az eltévedt pontot, így inkább gyorsan átrakták a helyére, mielőtt jött volna egy háklisabb versenyző. Az a pár korán rajtoló lúzer meg nem csinált ügyet belőle, nekem ugyan több mint egy percem maradt ott, de az, hogy ezért óvjak, eszembe sem jutott. Nem mondom, ha bajnokság lett volna... De végül is szórakozni jöttem.

Hát, szórakozásnak elég aberrált volt, de azért simán hoztam a napot. Az, hogy a mezőny milyen, csak most kezdett foglalkoztatni. Az első nap után majdnem 6 perc előnyöm lett. Ezért kár volt széthajtani magam, sőt, az igazat megvallva, kicsit cikinek is éreztem a dolgot, nekem nem itt kellett volna versenyeznem. De akkor már mindegy volt.

Másnapra válogathattam a különböző taktikák között: menjek neki izomból, mert most már tartani kell a szintet, vagy lazázzam el, bízva, hogy úgy is belefér? Esetleg menjek ki bringával Csákvárra, hogy ne csak 40 perc futásból álljon a napom? Végül is úgy döntöttem, hogy ha már elkezdtem, akkor csináljam rendesen, esetleg sokkal pontosabban és talán kicsit gyorsabban is, ki tudja, hátha összejön egy olyan futás, amivel még elégedett is lehetek. Hogy jóleső legyen, arról már lemondtam.

A pálya első felében még úgy éreztem, nyomon vagyok. Hiba szinte semmi, a néha ugyan kicsit megfogott a bozót, de azon nem csodálkoztam (a hármasra a track alakja már azért felveti a térkép helyességét is, mert én tényleg csak akkor tértem el az iránytól, amikor elértem a zöldet és láttam, hogy ott pedig át nem jutok). A jó világ a nyolcasig tartott.

Nem szép befejezés

Már az se volt szimpatikus, hogy vissza kellett menni abba a hegyoldalra, amelyre felfutva előző nap is elakadt a lélegzetem. Ráadásul mindezt keresztül egy jókora bozótoson. A kilences után meg jött az a völgy, amit előző nap jó érzékkel kikerültem. Most már ez nem érte meg, és megállapíthattam, hogy nem véletlenül tartottam tőle, a kimászáskor olyan sziklákon kapaszkodtam fel, amelyek az Alpokban már besorolást kaptak volna. Ismét a síkra érve pedig egyszer csak arra eszméltem fel, hogy esélyem sincs hiba nélkül megfogni a pontot, mert a rengeteg objektumból egyetlen nem akadt, amelyiket azonosítani lehetett volna. Minden konkrét terv nélkül csak mentem előre, majd lesz valami alapon, végül a valami az lett, hogy az erdőről mandínereztem vissza, ezúttal kicsit jobban figyelve, így már sikerült a völgyeket felismerni.

De a kálváriának még nem volt vége, ismét jött a bozót. A tizenegyes környéke maga volt a megtestesült homály, se ráfutáskor, se onnan ki nem tudtam a növényzetet összeegyeztetni a térképpel. Ilyen környezetben az irány tarthatatlan, más objektum nincs, maradt az ima. Az viszont egész jól elvezetett a pontra. A kifutás már kritikusabbra sikerült,  éppen vadul estem volna neki az elméleteim szerint a pontot rejtő gerincnek, mikor  egy jókora magasles tűnt fel a horizonton. Ez meg hogy került ide? Ja, hogy ez a másik gerinc, vagy 300 méterrel odébb... Kínos, de  most már nincs mit tenni, korábban kellett volna legalább egyszer a tájolóra nézni. Jókora félkörrel ugyan, de innen már eltaláltam a tizenkettesre, majd onnan már további hibák nélkül befejeztem a pályát.

Sokat nem kellett várnom a nap meglepetésére, Kocsik Árpi azonnal közölte, hogy szűk egy perccel nyerem a napot. Jó, hogy hibáztam a végén két csúnyát, de azért a tegnapi hat perc alapján azt hittem, még az is belefért volna, ha két pont között elugrom egy felesre a Vértes vendéglőbe. Igazából nem sokat tévedtem, a szombati mezőny továbbra sem fejtett ki nagy ellenállást (sőt), csak közben megjöttek a szombaton még dolgozók, elsősorban Mód Rudi, aki zseniálisan ment (már a mi kereteink között), kis híján meg is vert, tiszta mázli, hogy a hatosra menet nem talált ki a bozótból.

Szép meccs lett volna, ha szombaton is indul, ráadásul van abban némi nosztalgia, ha egykori csapattársa ellen küzdhet az ember. Így azonban összetettben maradt a sima győzelem, amely ugyan sok büszkeséggel nem tölthet el, de mindenképp vannak pozitív vonásai; a pálya egy részében már kezdtem hasonlítani egy ütőképes versenyzőre.

Csonti megnyugtatására pedig ezúton üzenem, hogy a cipő király, csak tudni kell használni.